Elhunyt Lakatos Mihály bácsi, városunk cigánytanítója. Bicikliző sziluettje, hangos köszöntései és kedves szavai mindenkinek ismerősek lehetnek. Ennél jóval több, amit a város köszönhet neki.

Mint önéletrajzi könyvében – Szamosszeg a hazám, Szigetszentmiklós az otthonom - írja: „Valamennyi kedves olvasóm hadd tudja meg, ismerje meg, hogyan éltek a cigányok fél évszázaddal ezelőtt. Ismerjék meg életmódjukat, szokásaikat, a cigány nép valamennyi kultúráját, hagyományaikat.” És valóban tett ennek megvalósulásáért. Általános iskolai tanítóként hosszú éveken át igazgatta, egyengette a falusi gyermekek jövőjét, és különös gonddal viseltetett a Béke utca-Dunaharaszti utca környékén élő cigánygyermekek sorsa iránt. Nem egy tanuló az ő nevelő munkájának köszönheti, hogy tovább tudott tanulni, és tisztességes szakmához juthatott.

Jóra való törekvés, a gyermekek nagybetűs nevelése. Amire nem marad idő - sóhajthatunk. Misi bácsi - ahogy a kicsik szólították - nem ismerte ezt a gondot. A Cigány Kisebbségi Önkormányzat vezetőjeként állhatatos módon képviselte a rászoruló tanulók támogatását, foglalkozott velük szabadidejében, tábort szervezett olyan szegény gyerekeknek, akik még a Balatont sem látták soha életükben, és tanította őket még nyugdíjasként is otthonukban. Amire nem marad idő – sóhajtunk, és mormoljuk magunk elé, hogy persze, persze, jó volna, ha mi is ilyenek lennénk, hogy a rohanó világunkban másra is odafigyelve adnánk magunkból annyit, ami nekünk ujjgyakorlat, másnak viszont létszükség. És ez a legtöbbször nekünk nem sikerül.

Kevesebb lett ez a város. Talán nem vétek azt mondani, hogy most azt szólította magához a Teremtő, akit nem kellett volna. Aki még tudott volna tenni a rászoruló tehetséges cigánygyermekekért. És pont most, ebben a nehéz időszakban, amikor népének nem csak a szegénységgel és az iskolázatlansággal kell megküzdenie. Ki veszi fel a zászlót, ki lesz az, aki ezt az önzetlen munkát ilyen tiszta lélekkel folytatni képes? Nem tudni. Misi bácsi példája irányt mutat mindnyájunknak, hogy hittel, szeretettel és önzetlenséggel mi is jobban oda tudjunk figyelni a szegény sorsú tehetségekre.

Hivatalosan 1945. május 8-án ért véget a II. világháború – legalábbis az európai fronton. Városunkban hivatalos ünnepséget ezúttal nem szerveztek, és a pártok közül kizárólag a szocialisták emlékeztek meg a XX. század legnagyobb tragédiájáról, és a II. világháború befejezéséről. A helyi MSZP-s politikusok a városi köztemetőben, a Szigetszentmiklóson elhunyt ismeretlen magyar katonák sírjánál helyeztek el egy-egy szál virágot vasárnap reggel.

Sokan nem tudják, hogy a sírban valójában három katona nyugszik, egy ismeretlen magyar, valamint egy ismeretlen orosz katona (akit a Kardos István utca – Wesselényi utca sarkán lőttek le), és egy Volksbund-tag német katona, akit Lakihegyen ért halálos lövés.

Szimbolikus értékű is ez a történet – fejtette ki Jószai Attila – a megbékélés és a megemlékezés emberi oldalára irányítva a figyelmet. Aki nagypolitikát, ideológiai harcokat, vagy nacionalizmust keresne még ebben is, az nem ismeri, és nem is akarja megismerni történelmünket. Walterek, Dietmarok, vagy éppen Szergejek, Alekszejek harcoltak itt annak idején, akiket hiába várt otthon családjuk, gyermekük. Ha megengedjük magunknak, hogy személyes sorsokon, tragédiákon keresztül értékeljük történelmünket, könnyebben megérthetjük azokat, akik máshogyan gondolkodnak. Csak így leszünk képesek szembenézni múltunkkal. Ha átpolitizált közgondolkodásunk eljutna végre idáig, az valódi nemzeti együttműködést jelenthetne.